A Rohonci kódex egy ismeretlen betűkkel és ismeretlen nyelven írt kéziratos kódex.

 

Nevét Rohoncról kapta, amely 1920-ig nyugat-magyarországi kisváros volt, ma pedig Rechnitz néven Ausztriához tartozik.

 

Innen került a kódex a Magyar Tudományos Akadémiára 1838–39-ben, amikor gróf Batthyány Gusztáv a rohonci kastély egész könyvtárát az Akadémiának adományozta.

 

Az első feltételezett említése a Batthyány család rohonci könyvtárának 1743-as katalógusában egy szűkszavú bejegyzés: „Magyar imádságok, volumen I. In 12."

 

A kódexet 1840 körül Toldy Ferenc tanulmányozta, majd később Hunfalvy Pál, de eredménytelenül. Az osztrák paleográfus, dr. Mahl is hiába vizsgálta.

 

Josef Jireček és fia, Konstantin Josef Jireček – mindketten prágai egyetemi professzorok – 1884–85-ben a kódex 32 oldalát vizsgálták hasztalan.

 

1885-ben a kódexet az Innsbrucki Egyetem professzorának, Bernhard Jülgnek is elküldték, de ő sem tudott vele mit kezdeni. Munkácsy Mihály 1890 és 1892 között magával vitte a kódexet Párizsba, hogy tanulmányozza, de ez sem hozott eredményt.

 

A magyar kutatók többsége az erdélyi származású műgyűjtő, Literáti Nemes Sámuel (1796–1842) hamisítványának tartja.

 

A kódex 448 oldalas, mérete 12×10 cm. Oldalanként 9-14 sorba írt jelekkel van teleírva. A szövegen kívül tartalmaz 87 illusztrációt, melyek vallásos, katonai és egyéb jeleneteket ábrázolnak.

 

A durván rajzolt képek olyan környezetet mutatnak, ahol keresztény, muzulmán és pogány vallások együtt vannak jelen, mivel az épületeken vegyesen látható kereszt, félhold és szvasztika.

 

A kódex jeleinek száma kb. tízszerese bármely ismert ábécének (Némäti 792-t számolt össze), de legtöbbje igen ritka, vagyis a jelek feltehetőleg nem ábécét alkotnak.

 

A vízjel vizsgálata azt mutatja, hogy a kódex papírja Velencében készült az 1530-as években. A szöveget viszont másolhatták korábbi forrásból is, de az is lehet, hogy a papírt a gyártása után hosszú idővel használták fel.

 

Noha a kódexet már magyar, dák, korai román vagy kun, sőt hindi nyelvűnek is tartották, egyik hipotézist sem támasztja alá tudományos bizonyítás.

 

A kódex magyar nyelvének egyes támogatói azt feltételezik, hogy az írás ősi magyar jelrendszer, mások hasonlóságot keresnek a jelek és a székely–magyar rovásírás betűi között.

 

Egyes román vélemények szerint az írás azokra a jelekre hasonlít, melyek a Dobrudzsa vidékén található szkíta szerzetesek barlangjaiban láthatóak. Ismét mások a Veszprémvölgyi Apácakolostor görög alapítólevelének betűihez hasonlították.

 

Gyürk Ottó nevéhez fűződik a jelek első szigorúan módszeres (és sikeres) vizsgálata. Ismétlődő jelsorozatok révén megerősítette, hogy a szöveg jobbról balra, fentről lefelé halad, és az oldalak is jobbról balra követik egymást.

 

Láng Benedek egy hosszú tanulmányban, majd könyvméretű monográfiában foglalta össze a kutatás addigi történetét.

 

Érvekkel támasztotta alá véleményét, miszerint a kódex nem hamisítvány, hanem tudatosan kódolt vagy titkosírt szöveg. Az írás vagy (1) kód, vagy (2) gyorsírás, vagy (3) mesterséges nyelv.

 

Tokai Gábor és Király Levente Zoltán egy együttműködést folytattak és úgy tűnik, a kódex kódját sikerült feltörniük.

 

A két szerző közös publikációja még készül, bár az írott és elektronikus médiában már beszámoltak egyes eredményeikről.

 

Tokai és Király szerint az írás olyan kódrendszer, amely nem tükrözi a szavak belső szerkezetét, a nyelve pedig valószínűleg mesterséges, amint azzal mint lehetőséggel már Láng Benedek is számolt.

 

Állításuk szerint a kódex hivatkozik az 1593-as évre, feltehetőleg a megírására utalva. A két szerző szerint a kódex jellege szerint korára jellemző katolikus olvasókönyv vagy breviárium, mely túlnyomórészt újszövetségi szövegek parafrázisát tartalmazza.

 

Ezenkívül vannak benne Biblián kívüli szövegek is, mint például Sét visszatérése a Paradicsom kapujához, illetve Mária-imádságok.

 

 

Megosztás a facebookon

Ez a könyv már jóval később készült, mint az előző részben bemutatott Voynich kézirat, viszont a stílusa nagyon hasonlít rá.

 

A Codex Serapinianust Luigi Serafini iparművész írta, feltehetően 30 hónap alatt, 1976–1978 között.

 

A Voynich kézirathoz hasonlóan ismeretlen nyelven íródott, amelyet a mai napig sem sikerült megfejteni.

 

Az író bevallása szerint azért készítette el ezt a munkáját hogy egy átlag embert szembeállíthasson azzal az érzéssel mint amikor egy még olvasni nem tudó gyermek kezébe könyv kerül melyet a teljesség élményével képes nézegetni anélkül hogy egy szó is értene a látottakból.

 

Sokan viszont nem akarják elfogadni ezt a magyarázatot, mivel ez gyakorlatilag felesleges vesződés lett volna a semmivel, szerintük Serafini egy másik, eddig ismeretlen világba látott bele.

 

A könyvben tizenegy fejezetre tagolva betekintést kapunk a különös világ állat- és növényvilágába, valamint bizonyos emberek szokásairól, ruházkodásáról és egyéb tevékenységeiről informálódhatunk.

 

Az első fejezetben a növények kapnak főszerepet, a másodikban furcsa állatok jelennek meg, a harmadikban kétklábú lényeket láthatunk, a negyedikben a fizika és a kémia szerepel, az ötödikben különféle szerkezetek vannak, a hatodikban az emberekről ír, a hetedikben egy ismeretlen világ történelme bontakozik ki, a nyolcadikban az írás történelme jelenik meg, a kilencedikben az evés és a ruházat szerepel, a tizedik bizarr játékoról szól, míg az utolsó fejezet az építészeté.

 

 

Megosztás a facebookon

A Voynich kézirat egy ismeretlen írásjelekkel és nyelven írt könyv, melynek még nem sikerült megfejteni az eredetét és a tartalmát.

 

A nevét egykori tulajdonosáról, Wilfrid Michael Voynich amerikai könyvkereskedőről kapta, akihez 1912-ben került a könyv.

 

Egy 2009-ben elvégzett radiokarbon kormeghatározás szerint a 15. század elején írták, 1420 körül.

 

A mű 234 darab 15 cm széles és 23 cm magas velumlapból (pergamenhez hasonló bőr) áll, amelyből negyvenkét lap hiányzik az oldalszámozás szerint.

 

A szöveg mellett képek is vannak a kéziratban, számos helyen a szöveg körülfolyja, illetve címkézi a képeket.

 

Sokszor foglalkoztak vele amatőr és hivatásos kódfejtők, többek között a brit és az amerikai haditengerészettől, de senkinek nem sikerült még csak részben sem megfejtenie.

 

Ezen kudarcok során kialakult az az elméletet is, mely szerint a szöveg csalás és semmi értelme sincs.

 

A rajzokat hat csoportba lehet sorolni: Herbárium, Asztronómia, Biológia, Kozmológia, Gyógyszerészet és Receptek.

 

A szöveg jól láthatóan balról jobbra íródott és nincs egyértelmű központozás. A vonalvezetés (a sebesség, pontosság, megdöntöttség) finom, úgy tűnik, a szerző értette is, amit írt.

 

Mégis, a kéziratban közel 170.000 különálló karakterből áll, ebből 22-30-at azonosítottak abécéként, viszont vannak olyan speciális jelek is, amelyek csak egy-két alkalommal szerepelnek.

 

Körülbelül 35.000 szóból áll a szöveg. Úgy néz ki, ezek hangtani vagy helyesírási törvényeket követnek, például egyes karaktereknek szerepelniük kell minden szóban (mint például a magánhangzóknak a magyarban), néhány karakter sosem követ másokat, némelyek duplázódhatnak, mások nem.

 

Statisztikai elemzések során kiderült, hogy a szöveg szerkezete hasonlít a természetes nyelvekéhez, bár a kézirat nyelve egyáltalán nem hasonlít az európai nyelvekre néhány aspektusban.

 

Például nem tartalmaz tízbetűsnél hosszabb szót, valamint kevés az egy- vagy kétbetűs szó benne. A betűk előfordulása a szavakon belül is furcsa: néhány karakter csak a szavak elején szerepel, mások csak a végén, megint mások mindig csak középen vannak.

 

A kézirat első ismert tulajdonosa Georg Baresch alkimista volt, aki Prágában élt a 17. században.

 

Baresch, mikor megtudta, hogy a jezsuita Athanasius Kircher közreadott egy kopt (etiópiai) szótárt és megfejtette az egyiptomi hieroglifák néhány jelét, tanácsot kérve elküldte a kézirat egy részletének másolatát neki.

 

Kirchernek címzett 1639-es keltezésű levele, melyet nemrég talált meg René Zandbergen, a legelső utalás a kéziratra.

 

Baresch halála után a kézirat egy barátjához, Jan Marek Marcihoz, a prágai Károly Egyetem akkori igazgatójához került, aki elküldte Kirchernek a könyvet, ki régi barátja és levelezőpartnere volt.

 

Ezután 150-200 évig nem hallani a könyvről, valószínűleg a Collegium Romanumban őrizték.

 

Valószínűleg 1870-ig maradt itt, amikor II. Viktor Emánuel, Itália uralkodójának seregei elfoglalták az egyházi államot.

 

Ekkor az uralkodó elhatározta az egyházi javaknak, köztük a Collegium Romanum könyvtárának kisajátítását.

 

1912 körül a Collegium Romanum néhány javának eladása mellett döntöttek. Wilfrid Michael Voynich ekkor vásárolt meg 30 kéziratot, köztük azt is, mely most a nevét viseli.

 

1931-ben bekövetkezett halála után özvegye, Ethel Lilian Voynich örökölte a kéziratot, aki 1960-ban egy barátnőjére, Anne Nillre hagyta.

 

Anne Nill 1961-ben a könyvet átadta egy antikváriusnak, Hans P. Krausnak. Kraus vevő híján 1969-ben felajánlotta a Yale Egyetemnek.

 

Bár a könyv eredeti íróját nem ismerjük, sok "gyanusított" van: Roger Bacon, Leonardo da Vinci, John Dee, Edward Kelley, Jacobus Sinapius, Jan Marci, Raphael Mnišovský, Anthony Askham, Antonio Averlino, vagy akár Cornelius Drebbel.

 

Aki szeretné jobban áttanulmányozni a könyvet az alábbi linket teheti meg:

http://awesta.sibirjak.ru/files/Voynich.pdf

Megosztás a facebookon

Az ősi írások megfejtése a régészet kezdete óta komoly problémát jelent a kutatóknak. Rengeteg fontos információt tudhatunk meg egy régi kultúráról, ha el tudjuk olvasni amit írtak.

 

Mivel a nyelvek relatív gyorsan változnak, ezért minél régebbi egy írás, annál nehezebb megfejteni, mivel a nyelv annál jobban különbözik a manapság ismertektől.

 

Néha a megfejtés a szerencsén múlik. Erre a legjobb példa az egyiptomi hieroglifák, amelyek teljes rejtélyek voltak, amíg 1799-ben, az egyiptomi Rosette (ma Rashid) városában rá nem találtak a Rosetta kőre.

 

Ezen a kövön ugyanis egy szöveg egyiptomi démotikus írással, görög nyelven és egyiptomi hieroglifákkal volt leírva.

 

Mivel a kutatók ismerték az ókori görög nyelvet, ezért így ki tudták következtetni a hieroglifák jelentését is.

 

Ez azért nem volt olyan könnyű munka, mint gondolnánk, hiszen még így is évtizedekbe telt a megfejtés.

 

Más írásoknál azonban sajnos nem vagyunk ilyen szerencsések. Létezik néhány olyan írás, amit a mai napig nem sikerült elolvasni.

 

A legrégebbi ilyen felfedezések talán még nem is írások, hanem csak bizonyos szimbólumok lehetnek.

 

A legrégebbi ilyen írás a Jiahu szimbólumok, amelyeket Kínában találtak 1999-ben. Ezzeket a jeleket az időszámításunk előtti 6.600-as évekre datálták.

 

Szintén az időszámításunk előtti 6. évezredből származnak a Tordoson talált táblák, amelyeket Zsófia Torma régész talált 1875-ben.

 

Hasonló jeleket találtak 1908-ban is a Belgrád melletti Vinča közelében, valamint 1961-ben az úgynevezett tatárlakai lelet is hasonló.

 

Kicsit későbbről, az időszámításunk előtti 6-5. évezredből származnak a Görögországban talált Dispilio táblák, amelyek szintén ismeretlen jeleket tartalmaznak.

 

Az időszámításunk 5. évezredre datálják a Kínai Banpo és Jiangzhai települések közelében kiásott leleteket is.

 

Ezeken a szimbólumokon kívül van néhány komplett írás is, amelyet még a mai napig sem tudtak megfejteni.

 

Ezek közül a legrégebbi az Indus, vagy másnéven a Harappan írás, amit a mai India területén élt Indus civilizáció fejlesztett ki.

 

Az írást az időszámításunk előtti 3.600 és 1.800 között használták, többnyire agyagból készült pecséteken.

 

A megfejtést nehezíti, hogy több mint 400 fajta szimbólumot azonosítottak eddig, tehát ez nem egy ábécé lehetett, hanem valami szimbólikus írás.

 

A másik gond az, hogy nagyon kevés ismétlődés van a jelek között, ami így szinte teljesen elehetetleníti a megfejtést.

 

Időszámításunk előtt 3.200-ból származik az ősi iráni civilizáció, a proto-elamiták írása. Bár több mint 1.600 agyagtáblát találtak ezzel az írással, mégsem sikerült eddig megfejteni őket.

 

Egyes írásjelek hasonlítanak a közelben, Mezopotámiában használt proto-ékíráshoz, a szövegek értelmét még így is homály fedi.

 

Szintén Iránból származik a Lineáris Elamita írás is, amit szintén nem tudtak eddig megfejteni. Ezzel az írással a legnagyobb gond az, hogy egyelőre csak 22 dokumentumot találtak belőle.

 

Kréta szigete is sok titkot rejt a kutatók számára. A Minoszi kultúra két ismeretlen írást is hagyott nekünk.

 

Ezek a Lineáris A és a Krétai Hieroglifák, mindkettő az időszámításunk előtti 1.900-as évek tájáról származik.

 

Érdekesség, hogy a szintén krétán használt Lineáris B írást viszont sikerült megfejteni és lefordítani.

 

A Proto-Szinai írást tekintik a Dél-Arab és a Főníciai írások ősének. Valószínűleg az időszámításunk előtti 18-15 századból származik.

 

Ezt a fajta írást a Szinai félszigeten fedezték fel és sokak szerint egy átmentett jelent az egyiptomi hieroglifák és a főníciai ábécé között.

 

Hasonló időszakból származik a Bübloszi ábécé is, amit a mai Libanon területén találtak. Itt is a kevés lelet jelenti a legnagyobb problémát, mivel csak tíz hosszabb szöveget találtak ezzel az írással.

 

Még ritkább a Phaisztoszi írás, amit eddig csupán egy darab korongon találtak Kréta szigetének déli részén fedeztek fel.

 

Tőle nem messze, Cipruson ástak ki néhány leletet ahol a Ciprusi-Minoszi írást vélték felfedezni. Ez az időszámításunk előtti 1550-es évekből származik.

 

Szintén kevés maradt fenn a Dél-Spanyol írásból, amelyet főként sírköveken találtak. Eddig 76-ot ástak ki belőlük.

 

Sajnos a nyelv ismerete nélkül a legtöbb amerikai írást nem sikerült megfejteni. Ebben sajnos nagy szerepük volt a keresztény misszionárusoknak is, akik rengeteg ősi maya és azték kódexet égettek el.

 

A cikket egy újabb egyedi lelettel zárom, mégpedig a Bolgár Sitovo falu közelében talált felirattal, amit egy barlang falán találtak.

 

Bár a feliratot már 1928-ban fedezték fel, a mai napig nem sikerült azonosítani.

Megosztás a facebookon

Az emberi nyelvek és a kereskedelem fejlődésével megjelent az írás szükségessége is. Az első időkben viszont még komoly problémát jelentett az, hogy mire írjanak.

 

Eleinte valószínűleg a legegyszerűbb megoldásokat választották, nagyobb levél- vagy fadarabokra írva.

 

Ezekből viszont sajnos semmi sem maradt fel a mi időnkig. Az ókori emberek is rájöttek arra, hogy tartósabb anyagokat kell használniuk.

 

Ezért csontdarabokra, vagy égetett agyagtáblákra kezdték el vésni a mondanivalójukat. Ezek eleinte csupán kereskedelmi feljegyzések voltak, viszont idővel művészeti értékű írások is megjelentek.

 

A csonttal viszont az volt a gond, hogy túl kevés felület volt az írásra, az agyagtáblákra pedig szintén igencsak időigényes az írás.

 

Ezért az ókori Egyitptomban papíruszt kezdtek el használni. Ezt a Nílus partján található Papíruszsásból készítették.

 

A papirusz egyfajta nád, a rostos szárát vékony szeleteket vágtak, amelyeket egy vízzel nedvesített deszkalapon szorosan egymás mellé helyeztek, és simára kalapáltak.

 

Ezekre keresztben újabb csíkokat fektettek, és fakalapáccsal a két réteget összedolgozták. A papiruszlapokat a napon megszárították, majd kő- vagy csonteszközzel a felületüket simára csiszolták.

 

Ezután összeragasztották a szeleteket és tekercs formájában tárolták. Ezért van az, hogy sok ókori írás tekercs formájában maradt fenn.

 

A papírusz Európában is elterjedt, viszont miután az arabok 641-ben megszállták Egyitptomot, az alapanyag hozzáférhetetlenné vált, ezért igyekeztek más anyagokkal helyettesíteni.

 

Erre a legjobb választás a pergamen volt, amit cserzett állati bőrőkből készítettek.

 

A nevét valószínűleg az ókori görög város, Pergamon (ma Bergama, Törökország) nevéből kapta. A hagyomány szerint itt készítettek először pergament az időszámításunk előtti 2. században.

 

Eredetileg csak a kecske- vagy juhbőrből készült anyagot nevezték pergamennek, a marha- vagy borjúbőrre a vellum kifejezést használták. Ez valamivel jobb minőségű volt.

 

A pergamen fokozatosan a legnépszerűbb írásalapanyaggá vált a 4. századtól fogva, népszerűségét egészen a 16. századig, a nyomtatás fellendüléséig megtartotta.

 

Ezután csak egyes különleges kódexekhez, vagy nagyobb jelentőségű iratokhoz használták továbbra is a pergament.

 

A pergamen darabok kisebbek a papírusztekercseknél, így jelenhetett meg először a ma is ismert könyv formátum.

 

Egy idő után fából vagy vastagabb bőrből fedelet is készítetek hozzájuk, így védve az írást.

 

Ma már csak könyvkötéshez, festéshez, lámpaernyők készítéséhez és dobok bevonásához használják, valamint bizonyos egyetemeken (pl. Notre-Dame) még mindig ez a diploma anyaga.

 

A nyomtatás beindulásával viszont a papír vette át a pergamen és a papírusz szerepét.

 

Kínában valószínűleg már időszámításunk előtt ismerték a papírt, előtte főleg selyemre vagy bambusz-szeletekre rajzoltak vagy írtak.

 

A papír feltalálója nem ismert, viszont a titkát sokáig őrizték a kínaiak. Főleg a selyemhernyó tenyésztéséhez is fontos eperfából és bambusznádból készítették a rostanyagot.

 

Miután a kínaiak 751-ben vereséget szenvednek az araboktól a Talasz folyónál, az arab mesterek eltanulták a papírkészítést a fogságba került kínai papírkészítő foglyoktól.

 

A papírgyártás tudománya azután innen terjedt el Szíriában, Palesztinában, Perzsiában és India arab uralom alatt lévő városaiban is.

 

A papírkészítés a 9. században, Észak-Afrikán keresztül eljutott Európába is.

 

Magyarországon az első papírmalmok valószínűleg a 16. században keletkeztek, de a keletkezések dátumai bizonytalanok: Lőcse, Brassó, Bártfa, Kolozsvár, Nagyszeben és Liptószentmihály voltak az elsők.

Megosztás a facebookon

Az írás, bár már elég régi emberi találmány, mégis jóval a nyelv után alakult ki.

 

Előtte, a fontosabb legendák és események szájhagyomány alapján terjedtek, apáról fiúra, vagy a tábortűz körül mesélték az öregek a fiataloknak.

 

Viszont amint az emberiség fejlődött és megjelentek a városok, valamint a kereskedelem, lassan szükség volt bizonyos dolgok rögzítésére.

 

Az egyik legrégebbi írásforma az ékírás volt. Ez valószínűleg azért terjedt el, mivel könnyű volt a jeleket így rávésni az agyagtáblákra.

 

Az első írásokról valószínűleg nem maradtak fel emlékeink, de jelenleg a kutatók úgy hiszik, hogy az írás, egymástól függetlenűl, két helyen született meg a világban.

 

Az első és a legrégebbi írás a suméroké volt, ez úgy időszámításunk előtt 3.100 körül jelenhetett meg, míg a második a mai Mexikó területén, az olmék civilizáció terméke volt és jóval később, időszámításunk előtt 300-ban fejlődött ki.

 

Ezek mellett, még az ősi kínai írást is érdemes megemlíteni, ami időszámításunk előtt 1.200-ban alakult ki.

 

A tudósok ide sorolják még az Indus civilizáció írását is időszámításunk előtt 2.600-ból, viszont ezt még nem fejtették meg, ezért nem tudni, hogy valóban írás, vagy csak szimbólumok.

 

Az íárs fejlődése több lépcsőn át vezetett. Az első írásrendszer képírás volt, vagyis a szimbólumok általában azoknak a tárgyaknak a rajza volt, amiről írtak.

 

Itt több fajtát különíthetünk el. Vannak az emlékezeterősítő írások, piktografikus és ideografikus.

 

Ezekből fejlődött ki, több tranzíciós rendszeren át a ma ismert fonetikus rendszer, ahol a jelek nem tárgyakat, hanem hangokat jelképeznek.

 

A konkrét írásjelek előtt létezett egy rendszer, amit proto-írásnak neveznek. Ezeket már az időszámításunk előtti 7. évezredben is megtaláljuk, például a Kínában talált Jiahu szimbólumok, amelyek időszámításunk előtt kb. 6.600-ból származnak.

 

A legrégebbi írásos emlékek, ahol már rendes írással találkozunk, a kisi archaikus szövegek, amelyek a mezopotámiai írássfejlődés fontos leletei.

 

A három legnagyobb lelőhely egyikéből, Kis városából kerültek elő. A feliratok nagyjából egyidősek az uruki archaikus szövegekkel, az iódőszámításunk előtti 4. évezred közepétől az időszámításunk előtt 3. évezred elejéig keletkeztek.

 

Egyiptomból Széth-Peribszen fáraó sírjából kerültek elő az első proto-hieroglifikus írások.

 

Az első ábécét a Szinai félsziget területén fejlesztették ki időszámításunk előtt 1.800 körül, ahol a szemita népesség az ókori egyiptomi írásjeleket alakította át egy fajta fonetikus rendszerré.

 

Ezekből fejlődtek ki késöbb a Föníciai és az Arámi irásrendszerek, amelyek nagy hatással voltak va későbbi kultúrákra.

Az írott irodalom is valószínűleg nagyjából egyidős lehet az írás kifejlődésével. A legrégebbi irodalmi mű, amely fennmaradt számunkra a sumér Gilgames-eposz.

 

Ezt valamikor az időszámításunk előtti 22. században írták, arámi nyelven. Az eposznak ma öt változata ismeretes.

 

Míg az elsőben Gilgames még csak egy egyszerű király, az idő haladtával egyre több mítikus tulajdonságot kap, míg végül már „kétharmad rész belőle isten, egyharmad rész belőle ember, senki más emberfia nincsen kívül-belül hozzá hasonló”.

 

Sajnos manapság már csak részletek vannak meg a műből, ezért a teljes eposzt csak az összes, különböző korú töredék sorba állítása után olvashatjuk el.

 

A cselekmény kezdete egy újasszír táblán olvasható. A második és harmadik tábla óbabiloni, de a vége csak újasszír változatból ismert.

 

A negyedik és az ötödiknek az első fele és harmadik szakasza újasszír, második és negyedik töredéke a hettita változatból való, végül az óbabiloni változattal fejeződik be.

 

A hatodik tábla legteljesebb forrása az újasszír, a hetedik eleje a hettita, vége az újasszír változat. A nyolcadik, kilencedik, tizedik, tizenegyedik és tizenkettedik újasszír, bár az utolsó egy nagyon korai sumer irat beillesztése.

 

Maga az eposz hat különböző sumer irodalmi mű alapján készült, jelentősen bővítve és átdolgozva azokat.

 

Ami még érdekes, hogy a Ziuszudra-eposz (a sumer vízözön-történet) nincs a források között, az Ut-napistimről szóló részek az Atrahaszísz-eposzból kerültek át ide.

 

A Gilgames-eposz teljes szövege magyarul itt olvasható:

http://web.zone.ee/aurin/vers/wsgilgames.html

 

A mai nyelvek 70%-a által használt Latin ábécét időszámításunk előtt 700 körül kezdték el használni.

 

Az eredeti írásrendszer a görög írás egyik válfajából, a Kümé ábécéből és az Etruszk ábécéből alakult ki.

 

A legrégebbi Lain abécével írt szöveg az időszámításunk előtti 6. századból származik, amit Duenosz-feliratként ismernek.

 

Magyarországon Szent István idején kezdték el használni a Latin ábécét, az addig használt rovásírást felváltva.

 

Érdekesség, hogy a román nyelv 1860-tól használja csak a latin írásmódott, azelőtt a szláv cirill betűkkel írtak.

 

A cirill írást hivatalosan először Bulgáriában vezették be a 9. században, és eredetileg 44 betűt tartalmazott.

 

Oroszországban csupán 1708-ban vezették be cári rendeletre és orosz polgári írásnak nevezték el.

Megosztás a facebookon