Bizonyára észrevették, hogy minden ruhának a cimkéjén egy sor furcsa szimbólum van. Azt viszont sajnos sehol sem tanítják, hogy ezek a jelek mit is jelentenek.

 

Lássuk hát őket közelebbről!

 

Alapvetően öt jel van és ezek variációi szoktak megjelenni: vízzel teli teknő, háromszög, négyzet, kézi vasaló és kör.

 

A vízzel teli teknő a mosást jelképezi. A teknőben lévő szám (30, 40, 60, 95, stb.) azt jelzi, hogy milyen hőmérsékleten kell mosni a ruhát.

 

Számok helyett pontok is lehetnek. Egy pont 30 fokot jelent, két pont 40 fokot, három pont 50 fokot, a négy pont 60 fokot, az öt pont 70-et, a hat pont pedig 95 fokot.

 

A teknő alatti vonal azt jelzi, hogy kíméletes programmal kell mosni, a két vonal pedig az extra kíméletesség jele.

 

Ha a teknőben egy kéz van, akkor kézzel is lehet mosni a ruhát.

 

A háromszög a fehérítést jelzi. Az üres háromszög mindenféle fehérítés engedélyezését jelenti. Ha csak a klóros fehérítést kell tiltani, ezt a háromszögben lévő két párhuzamos vonal jelzi.

 

Ha semmilyen fehérítés nem alkalmazható, ezt a korábbi (2005-ben kiadott) szabvány szerint a háromszög teljes kitöltésével és X alakú áthúzásával jelezték, az újabb (2012-ben kiadott) szabvány szerint csak a körvonallal jelzett (belül üres) háromszög X alakú áthúzása jelzi.

 

A négyzet a szárításra vonatkozik. A dobos szárítógépben végzett szárításra a négyzetben elhelyezett kör utal. Itt a négyzet alatt elhelyezett 1 vízszintes vonal kíméletes, 2 vízszintes vonal a fokozottan kíméletes szárító program alkalmazására hívja fel a figyelmet.

 

A körben elhelyezett egy pont 50 fokos, a két pont 70 fokos a három pont pedig 90  fokos szárítást engedélyez.

 

Ha a kör teljesen ki van töltve, nem szabad fűtést alkalmazni. Abban az esetben, ha a dobos gépi szárítás nem megengedhető, akkor az X alakban áthúzott jelkép van.

 

A négyzetben szereplő vonalak a szárítás módját mutatják. Ha egy vonal szerepel, akkor a ruhát mechanikailag lehet vízteleníteni, ha két vonal van, akkor ez tilos.

 

A négyzetben elhelyezett vízszintes vonal fektetve történő szárítást jelent. Ha a mechanikai víztelenítés után fektetve szárítást ajánlanak, akkor ezt egy vízszintes vonal jelzi, ha pedig a mechanikai víztelenítés tiltott, akkor erre két vízszintes vonal hívja fel a figyelmet.

 

Ha a négyzet bal felső sarkában két 45°-ban dőlő vonal van, ez azt jelenti, hogy a terméket napfénytől védve, árnyékban kell szárítani.

 

A kézi vasaló a háztartási vasalásra utal. A vasaló rajzában elhelyezett pontok a megengedett maximális hőmérsékletre utalnak: egy pont 110 fok, két pont 150 fok, három pont pedig 200 fok.

 

Ha a vasalásnál gőzölős vasaló használata ajánlott, akkor ezt szöveges kiegészítéssel kell jelezni a vasalás jelképe alatt.

 

Végezetűl a kör a vegytisztításra utal. Az „F” betű a tisztításra alkalmas szénhidrogének, a „P” betű a perklór-etilén (tetraklór-etilén) alkalmazását és az „F” betű által engedélyezett oldószerek használatát is engedélyezi.

 

A „W” betű jelzi, ha a tisztító üzem speciális berendezéssel végzett kezelésként környezetkímélő, vízzel végzett nedves eljárást alkalmazhat a termék tisztítására.

 

A kör alatt elhelyezett 1 vonal itt is kíméletes, a 2 egymás alatti vonal fokozottan kíméletes kezelésre hívja fel a figyelmet.

 

Egzes ruháknál megjelenhet egy olyan szimbólum ami egy X alakban áthúzott, összecsavart kendőt ábrázol: ez a facsarás tiltását jelenti.

 

A szabványok szerint a cimkén a következő sorrendben lehetnek a jelzések: mosás, jelképe, szárítás, vasalás, végül vegytisztítás.

 

 

Megosztás a facebookon

Minden nyelvnek megvannak a maga sajátosságai, ezért előfordulhat az is, hogy megjelenik egy-egy olyan szó, amelynek az igazi értelmét csak az adott nyelven adja át.

 

Ilyenkor a műfordítók általában nagy bajban szoktak lenni, hiszen nagyon nehéz átadni egy olyan szöveg értelmét, amelyben ilyen szavakat használnak.

 

Szerencsére azonban ezeknek a szavaknak a száma relatív kevés, az általános szótárhoz képest, ezért ritkán találkozhatunk velük.

 

Íme néhány példa:

 

Toska (orosz)

 

Nagyon mély szomorúság és keserűség egyvelege, amelynek néha konkrét oka sincs, de jelenthet szerelmi bánatot, szomorú, nosztalgikus vágyódást is.

 

Mamihlapinatapei (yagan, Tűzföld)

 

Az a pillantás, amit két ember vált, amikor mindketten szeretnének valamit, de egyikük sem mer kezdeményezni.

 

Yajus (indonéz)

 

Egy vicc, amit annyira rosszul mesélnek el, hogy már egyáltalán nem vicces. (Nem favicc, hiszen ott a vicc rossz, nem a mesélő.)

 

Iktsuarpok (inuit)

 

Kimenni, megnézni, hogy jön-e valaki.

 

Litost (cseh)

 

Az az agónia, amit akkor érez az ember, amikor rájön a saját életének a boldogtalanságát.

 

Kyoikumama (japán)

 

Egy anya, akinek a gyereke sikeresen elvégezte az egyetemet.

 

Tartle (skót)

 

Az a hezitálás, amikor bemutatnál valakit, de nem jut eszedbe a neve.

 

Ilunga (tshiluba, Kongó)

 

Egy olyan ember, aki megbocsájtja és elfelejti az első hibát, megbocsájtja, de nem felejti el a másodikat, viszont a harmadikat már nem is bocsájtja meg és nem is felejti el.

 

Cafuné (brazil)

 

Amikor az újaiddal megcirógatod valakinek a haját.

 

Wabi-sabi (japán)

 

Úgy élni, hogy minden tökéletlenségben a szépet látod és elfogadod az élet múlandóságát.

 

Tingo (fülöp szigetek)

 

Úgy elvenni egy barát tárgyait, hogy sorban kölcsönkéred őket.

 

Hyggelig (dán)

 

Valami olyasmi, mint az életérzés. Olyan élmény, amelyet személyesen kell átélni.

 

Ya’aburnee (arab)

 

Valami, ami egyszerre morbid és egyben szép is.

 

Duende (spanyol)

 

Az az érzés, amit egy csodálatos művészeti alkotás tud felébreszteni egy emberben.

 

Saudade (portugál)

 

Az az érzés, amikor egy általunk nagyon szeretett, de már nem élő személy hiányzik nekünk.

 

Chindogu (japán)

 

Egy teljesen felesleges megoldás egy egyszerű gondra.

 

Zapoi (orosz)

 

Két napig olyan részegnek lenni, hogy amikor magadhoz térsz, egy ismeretlen helyen vagy.

 

Kabelsalat (német)

 

“Kábelsaláta”, vagyis rengeteg lógó kábel egy helyen.

 

Ikigai (japán)

 

Az ok, amiért érdemes felkelni az ágyból, amiért érdemes élni.

 

Arbejdsglæde (dán)

 

A munka öröme. Az az öröm, amit a jól elvégzett munka után érez az ember.

 

Tüddelig (német)

 

Idős, kedves, szenilis néni.

 

Nekama (japán)

 

Olyan férfi, aki nőnek tetteti magát az interneten.

 

Uitwaaien (holland)

 

Amikor kimegy az ember vidékre, hogy kicsit kiszelőztesse az elméjét.

 

Esprit d’Escalier (francia)

 

Szó szerint azt jelenti, hogy a “lépcső szelleme”, de olyan helyzetekre használják, amikor valakinek egy adott esemény után egy idővel jutnak eszébe a mentő ötletek, amelyeket akkor kellett volna használnia.

 

Qualunquismo (olasz)

 

Amikor abszolút nem érdekel a politika. Ez a szó egy 1944-es olasz párttól ered, amelynek a neve “Fronte dell’Uomo Qualunque”, vagyis “Az egyszerű ember pártja”, ami egy politika ellenes programot hírdetett.

 

Bakku-shan (japán)

 

Olyan nő. Aki szép hátulról, de csúnya előlről.

 

Zalatwic (lengyel)

 

Amikor ismerősökkel, pénzzel, személyes varázzsal intézünk el valamit.

 

 

Megosztás a facebookon

Előző cikkeimben a titkos írásokról volt szó, most pedig egy talán még érdekesebb téma kerül a középpontba: ezen írások feltörése.

 

Az ókorban az egyszerű monoalfabetikus behelyettesítéses kódok elegendőek voltak, viszont a 15-16 századra ezeket már feltörték.

 

Mivel ezeknél minden betűt ugyanaz a másik betű, szám vagy szimbólum helyettesít, ezért a titkos írás ugyanazokkal a jellemzőkkel rendelkezik, mint a nyelv, amelyiken írták.

 

Mivel minden nyelvnek megvan a maga sajátossága, ezért ez alapján viszonylag könnyű a szöveget visszafejteni.

 

A magyar nyelvben például nagyon gyakori az E betű, az Y betű előtt csak L, G, N, vagy T lehet, viszont LY-vel vagy TY-vel csak nagyon kevés szó kezdődik.

 

Egy másik sajátosság a SZ vagy CS betűkombinációk, valamint néhány duplán előforduló betű. Így tehát ezek alapján, egy kellő hosszúságú szöveg megvizsgálásával máris sok betűt meg lehet fejteni.

 

A megfejtett betűk alapján pedig szavakra lehet következtetni, ami újabb betűk megfejtéséhez vezet.

 

Ezért a titkosítók gyakran egybeírták a szöveget, így nehezítve a megfejtést. Egy másik módszer ötös csoportokba rendezni a kódot, vagy visszafelé írni.

 

Ezek valamellyest nehezítenek a kód feltörésén, de még így sem teszik azt lehetetlenné.

 

Az efféle kód feltöréséhez ajánlom E.A.Poe, Aranybogár című novelláját:

http://mek.oszk.hu/03500/03575/03575.pdf (160. oldaltól)

 

A Grand Chiffre titkosírást Étien Bazeries törte fel végül 1893-ban, három évnyi munka után. Az első elképzelése az volt, hogy ez egy homofonikus kód, de több hónapnyi sikertelen próbálkozás után feladta.

 

A következő feltételezése a betűpárok jelzése volt. 26 betűből 676 különféle pár lehetséges, a szövegben 587-féle volt. Innen a leggyakoribb számokról (22, 42, 124, 125, 341) feltételezte, hogy a leggyakoribb es, en, ou, de, nt betűpárokat jelölik. De sajnos ez az út sem volt jó.

 

Innen következtetett a szótagokra. Ezekből statisztikát készített, ám ez sem adott jó eredményt. Ezek után sikerült egy számcsoportot azonosítania, amely viszonylag gyakran fordult elő a szövegben, és amiről Bazeries feltételezte, hogy az ellenség karaktersorozatot jelenti (124-22-125-46-345 les-en-ne-mi-s).

 

Ezután a szavak jó részét ki tudta következtetni egymás után a meglevő szótagokból, ám a kódban "csapdák" is voltak, néha egy szám csak egy betűt jelentett, és volt, hogy olyan jelek szerepeltek a szövegben, ami törölte az előző két szótagot.

 

A Vigenére kódot Charles Babbage fejtette meg. Bár a legtöbb kriptográfus már lemondott róla, egy John Hall Brock Twaithes nevű bristoli fogorvossal történő beszélgetés adott Babbage-nak lökést. Thwaites 1854-ben ugyanis feltalált egy „új” kódot, ami pont a Vigenère kód volt. Babbage mutatott rá, hogy a kód régi, erre Thwaites úgy reagált, hogy fejtse meg a kódot, ha régi.

 

Babbage először megvizsgálta az ismétlődéseket egyes karaktereknél és ezek távolságát. Ez alapján táblázatba foglalta azokat. Például, ha 5-ös távközzel ismétlődik a PSDLP, akkor a táblázatba a PSDLP-hez az ötöt bejelölte. Innen megvizsgálta a leggyakoribb lehetséges távközöket, majd leírta a legvalószínűbb kulcsot K1-K2-…-Kn formában.

 

Minden ilyen K-ról gyakoriságanalízist készített és összevetette a jellegzetesen magas és alacsony sttisztikájú helyeket és megkereste, hogyan lehet eltolni, hogy ezek jelentős százalékban egybeessenek.

 

A modern titkosírások előtti többi rejtjel rendszerhez hasonlóan, a Playfair is könnyen feltörhető, ha elegendő szöveg áll rendelkezésre. Ha csak a kódolt szöveg ismert, akkor az úgynevezett "nyers erő" (brute force) típusú kriptanalízist kihasználva kell keresni azt, hogy hol felel meg egymásnak a szövegben valamely betűpár gyakorisága az eredeti szöveg feltételezett nyelvében ismert gyakoriságával.

 

A leglátványosabb jellemzője a Playfairnek hogy olyan betűpárok, amelyek egymás fordítottjai (palindrom betűpárok), azok kódolva is egymás fordítottjai lesznek.

 

Ha sikerül egymáshoz közül eső fordított betűpárokat felfedeznünk, akkor meg kell próbálni egy előre elkészített listáról szavakkal párosítani. Ez egy jó módszer arra, hogy valamilyen fonalon elinduljunk a kulcs felépítéséhez vezető úton.

 

A Playfair részletes kriptanalízize Dorothy L. Sayers rejtélyes regényének, a "Have His Carcase"-nek 28. fejezetében szerepel. Ebben a történetben a Playfairrel kódolt üzenetet fejt meg a detektív.

 

A második világháborús Enigma rejtjelezést feltörésére az első jelentős lépéseket a lengyelek tették, amikor az amerikaiak és a franciák már lemondtak róla. Az itteni munkát Maksymilian Cieczki irányította.

 

A megfejtéshez vezető úton egy a hazájától elfordult német Hans-Thilo Schmidt tette az első lépést, aki az Enigma huzalozásának kikövetkeztetésére alkalmas fotokópiákat adott át a francia kriptográfusoknak, akik a lengyeleknek átadták ezek másolatát.

 

A német rendszerben volt még egy nehezítés: egy fő kulcsot használtak a napi kulcs kódolására. Ekkor a rendszer tudományos alapja miatt a Biuro Szyfrów matematikusokat kezdett alkalmazni. A megfejtésben közülük a legnagyobb szerepet Marian Rejewski tette.

 

A németek a kulcsot a rádióinterferencia kiküszöbölésére egymás után kétszer is leírták. A kulcsból így Rejewski megfelelő számú üzenet esetén egy első betű-negyedik betű (a kettő ugyanolyan) táblázatot készített. Ezek után a betűkből létrejövő láncokat vizsgálta.

 

A hossz csak a keverőtárcsák sorrendjétől és beállításától függ. Ebből 105 456 kulcs állítható elő.Az egyes beállításoknál a kulcshosszt egy év alatt megvizsgálta és katalogizálta. A kapcsolótábla meghatározásához a következő műveletet végezte el: az Enigma-másolatán a kapcsolótáblát kiiktatta és a többi szöveget nézte csak.

 

Az üzeneteket begépelve értelmeshez hasonlító szókapcsolatok jöttek ki, például alliveinbelrin, azaz vélhetően arrive in Berlin. Ez alapján megállapította, hogy mik lehetnek ezek a felcserélések. Innen készített egy gépesített katalógust, ami meggyorsította a folyamatot.

 

1938-ban a németek biztonsági intézkedései miatt öt keverőtárcsából lehetett hármat, négyet vagy ötöt választani. A nehezebb kódra már nem volt elég pénzük a lengyeleknek, ezért a britekhez szállították a katalógusokat és az Enigma-másolatokat.

 

Angliában a Bletchley Parkban megalapított Government Code and Cypher Schoolba (Állami Rejtjelező és Rejtjelfejtő Iskola, GC&CS) vitték az Enigmát. A lengyel módszerek segítségével előre tudták jelezni az angliai bombatámadásokat.

 

Ezek után egyre több módszert találtak a gyorsításra. Például a németek a sietség miatt gyakran használtak olyan kulcsot, mint QWE vagy BNM. Egy másik használati gyengeség, hogy nem hagytak egy keverőtárcsát sem két napig a helyén, ami jelentősen csökkentette az esetek számát.

 

Emellett tilos volt a kapcsolótáblán két szomszédos betűt felcserélni. Az Enigmát folyamatosan továbbfejlesztették, de a britek lépést tudtak tartani. Az egyik jelentős személy Alan Turing volt. Az üzenetek elején kódolt kulcs hibája volt a duplázás, az ő feladata volt az egyéb hibák keresése.

 

Ilyenek voltak például a megszokott időpontok, például egy este hat után nem sokkal küldött üzenet nagy valószínűséggel tartalmazta az időjárás szót. A Rejewski-féle betűláncokat is támpontnak tekintette. Az egymásutáni lépéseknél három összekötött gépet képzelt el.

 

A kapcsolótáblákat kiiktatta. Ilyen módszerekkel száznyolcvan Enigmával és egyenként 17 576 beállítással kódolták ki. 1940-ben azonban a németek megváltoztatták a kulcscserélési eljárásukat.

 

Augusztus 8-áig nem tudtak a problémával szembeszállni, de később sikerült. Egy másik megoldási segítség volt, hogy az Enigma nem tudott önmagával kódolni egy betűt. A Kriegsmarine Enigmája viszont nyolcféle keverőtárcsával rendelkezett és a visszairányító huszonhatféleképp volt rögzíthető.

 

Rajtaütések révén kódkönyvek megszerzése is segített az angolokon. A Bletchley Park emellett az olasz és japán üzeneteket is megfejtette.

 

Megosztás a facebookon

Titkos írások az Első Világháború alatt

 

A háború egyik legsikeresebb kódja, az ADFGVX volt, amely egyszerre behelyettesítéses és keveréses. Az első lépésben egy 6x6-os táblázatba beírják az angol ábécé huszonhat betűjét és a tíz számjegyet.

 

Ezután minden karakterre megkeresik a sort és oszlopot, majd ezt sor-oszlop sorrendben leírják (azaz például ha az a az F sor G oszlopában van, FG fogja helyettesíteni).

 

Ezután egy kulcsszóval táblázatba írják a betűket, majd úgy rendezik a táblázatot, hogy a kulcsszó ábécérendbe kerüljön, azaz például ha a kulcsszó a KRIPTOGRAFIA, akkor a rendezés után AAFGIIKOPRRT lesz.

 

Erre azért van szükség, hogy egy egyszerű gyakorisági elemzéssel ne legyen a kód megfejthető.

 

 

Az Amerikai Egyesült Államok a Vigenère-kód javításaival próbálkoztak. A véletlenszerű kulcs fogalmát Joseph Mauborgne amerikai őrnagy vezette be.

 

A kulcsok, hogy nehezebben lehessen megfejteni, értelmetlen betűfüzérekből álltak. A kódban jelentős szerepet játszik, hogy minden kulcs megegyezik a kódszöveg hosszával és csak egyszer használnak egy-egy kulcsot, amit a felhasználása után megsemmisítik, ezáltal sehol nem lesz támpontot adó ismétlődés. Emiatt is nevezik egyszeri kulcsos módszernek.

 

A kód a kulcs hiányában megfejthetetlen, viszont ehhez egy komplikált kódkönyv kell, ami ha az ellenség kezére kerül, máris ugrott a titkosítás.

 

Titkos írások a Második Világháború alatt

 

A Második Világháború leghíresebb kódja a Németország által használt Enigma volt. Ez valójában egy gépezet volt, amely megkeverte a betűket egy bizonyos kulcs alapján.

 

A gép fő egységei a billentyűzet, a nyílt szöveg betűit titkosító keverőegység és a kódszöveget lámpák felvillanásával jelölő kijelző volt.

 

A keverőben három tárcsa volt, amelyek az elmozdulásukkal keverték meg a szöveg betűit. Ezzel 17 576-féle kódtáblázatot hozott létre. A kulcsot naponta változtatták.

 

A három tárcsának hatféle elrendezése van, emiatt a lehetséges megoldások száma 10 586 916 764 424 000.

 

 

Az Enigmán kívül egyéb rejtjelező eszközök is voltak, például a japán Purple, vagy a brit Typex, az amerikai katonaság pedig a SIGABA (M-143-C) nevű eszközzel kódolt.

 

A Lorenz-kóddal, a Lorenz SZ40 típusú gépek segítségével kódolták Adolf Hitler üzeneteit.

 

A gépek kódolási hátrányai miatt, az amerikai tengerészet más utat választott. A navahó indiánok nyelvével kommunikáltak.

 

A terv elején a négy legnagyobb törzs jött szóba, mert ott beszélnek a legtöbben angolul: a navahó mellett a sziú, a csipeva és a pima-papago. A navahóknál volt a legkevesebb írástudó, ezért őket választották.

 

A gond csak az volt, hogy az ő nyelvükben nem voltak kifejezések a repülőgépekre, hajókra, hadászati kifejezésekre, így lett például a csatahajó szóból bálna.

 

Az ábécé betűit a szó angol kezdőbetűje alapján fordították navahóra (például az O-nál az owl (bagoly) szó navahó változatát).

 

Egy másik probléma az volt, hogy a navahókat és a nyelvüket japánnak nézték azok a nem navahó katonák, akik nem tudtak az új kódról.

 

Az ábécét később bővíteni kellett, hogy ne legyen feltűnő, a leggyakoribb hat betűhöz két-két, a második leggyakoribb hathoz egy-egy új szó került. A szavak is 234-al bővültek.

 

Titkosítás napjainkban

 

Az Amerikai Szabványügyi Hivatal 1973-ban pályázatot írt ki egy egységes titkosítási módszerre. Az egyik esélyes a Lucifer nevű kód volt. Ennél a következőképp történik a kódolás: a szöveget az algoritmus bináris füzérekké alakítja, majd 64 számjegyből álló szakaszokra tördeli.

 

Egy szakaszon a következő műveleteket hajtja végre: két (Bal0 és Jobb0) szakaszra felezi a szövegrészt, aztán a Jobb0 számjegyeit egy bonyolult módszerrel megcserélik és hozzáadják a Bal0-hoz. Ez lesz a Jobb1. A Jobb0-ból Bal1 lesz. Ezt tizenhatszor végzik el. A szöveg megkeverése a kulcstól függ.

 

Luciferből 1976 novemberében Data Encryption Standard (DES) néven szabvány lett.

 

A DES-nek is egy jelentős problémája volt: a kulcs szétosztása. A kulcs csak személyesen biztonságos, hiszen a telefon lehallgatható.

 

A bankok régebben megbízhatónak tartott futárokat küldtek ki, de ez az ügyfelek számának növekedésével ez a módszer ma már működésképtelen.

 

Az 1970-es évek közepén, Martin Hellman egy módszert talált: A és B is választ egy A és egy B számot. Ezután kiszámolják az xA (mod y) és xB (mod y) értékét és ezt elküldik.

 

A végtelen sok megoldási lehetőség miatt a lehallgató személy nem tudja megfejteni sem A-t, sem B-t. A B-től kapott számot A az A-adik hatványra emeli, az A-tól kapottat B a B-edikre és mindketten veszik ennek az y-as maradékát. Ez lesz a kulcs.

 

A módszer hiányossága azonban, hogy a távoli helyek között időkülönbség van. A legjobb megoldás az úgynevezett Nyilvános Kulcs.

 

Whitfield Diffie egy aszimmetrikus kulcsot tartalmazó eljárást talált ki, amivel egy bárki által elérhető nyilvános kulccsal lehet írni egy szöveget, de megfejteni csak a privát kulccsal lehet.

 

Ez lett az RSA algoritmus. A kódhoz két nagy prímszám szükséges, az üzenet csak azok ismeretében fejthető meg. A jelentős biztonsághoz 10308 nagyságrendű prímek kellenek.

 

A kvantumszámítógépek tervezésével egyidőben felmerült a kvantumkriptográfia lehetősége is. Ez a szuperpozíció elméletet és a kétvilág elméletet használná fel.

 

Megosztás a facebookon

A grand chiffre

 

A grand chiffrer, vagy nagy kódot, XIV. Lajos francia király emberei használták. Ezt a módszert Antoine és Bonaventure Rossignol dolgozták ki 1650 körül.

 

A kód 587-féle számot tartalmazott, melyek betűket, szótagokat jelöltek, sőt voltak olyanok is, amelyeket csapdáknak szántak. Használtak például olyan számot amelynek nem volt semmi jelentése, másik pedog csak az előtte lévő szám törlését jelölte.

 

Mivel a francia nyelvben is az E a leggyakoribb betű, összesen 131 féle számkombinációval lehetett helyettesíteni. A kód egyes változatait 1881-ig használta a francia katonaság.

 

Polialfabetikus kódok

 

A polialfabetikus kódok olyan helyettesítő rejtjelezések, amelyek többféle kódábécét használnak az üzenet titkosításákor. Ezt a módszert Leon Battista Alberti találta ki az 1467 körül.

 

Alberti a Caesar-kódot használta, de több ábécével. Amikor egy másik helyettesítési ábécéhet használt, ezt úgy jelezte, hogy az új ábécével kódolt szöveg legelső betűjét nagybetűvel írta.

 

Johannes Trithemius, Alberti módszerével ellentétben minden egyes betűnél ábécét váltott. Ehhez egy úgynevezett tabula recta-t használt, amin 26 különböző ábécé található.

 

Minden egyes ábécé eggyel balra volt tolva a fölötte levőhöz képest úgy, hogy a Z után az A-val folytatódott.

 

 

 

A módszer gyengeségeit igyekezett kiküszöbölni Blaise de Vigenère, az 1580-as években, aki létrehozta a róla elnevezett kódott, amit az 1800-as évekig nem sikerült feltőrni.

 

A Vigenère-kód ugyanúgy egy táblázatot használ a Caesar ábécékkel, az újdonsága viszont az, hogy nem egymás után következnek a betűk, hanem egy adott kulcsszó alapján. Így ha valaki nem ismeri ezt a kulcsot, nem tudja visszafejteni a kódot.

 

Az 1800-as évek közepére világossá vált, hogy a behelyettesítéses kódok elérték a képességük határait, ezért új megoldásokat kerestek.

 

Playfair

 

1854-ben Charles Wheatstone feltalálta a digrafikus Playfair-rejtjelet. A módszer betűpárokat kódol, ezért sokkal nehezebb feltörni, hiszen az egyszerű helyettesítő rejtjelek megfejtésére használt gyakoriságelemzés itt nem működik.

 

A Playfair-rejtjel egy 5×5-ös táblát használ, amely tartalmaz egy kulcsszót vagy -kifejezést.

 

A kulcstábla elkészítéséhez először a kulcsszó betűivel kell kitölteni a mezőket (az ismétlődő betűket csak egyszer leírva), majd az üresen maradt helyeket az ábécé többi betűjével kell kitölteni.

 

Általában a Q betűt ki szokták hagyni, hiszen a négyzet 25 mezőjébe nem fér be a latin ábécé mind a 26 betűje. Más változatok az I-t és a J-t egy betűként kezelik.

 

A szöveg kódolásához az eredeti szöveget két betűből álló csoportokba kell rendezni (például a "Playfair-rendszer" "PL AY FA IR RE ND SZ ER" lesz), amelyeket a kulcstáblán kell elosztani, majd egymás után alkalmazni az alábbi 4 szabályt:

 

- Ha egy pár mindkét eleme ugyanaz a betű, vagy már csak egy betű maradt az utolsó párba, akkor írjunk egy "X"-et az első betű után, és ezt az új párt kódoljuk. Néhány változat "X" helyett "Q"-t használ.

- Ha egy pár mindkét betűje ugyanabban a sorban jelenik meg a kulcstáblán, akkor a tőlük közvetlenül jobbra állóval kell helyettesíteni őket (ha az egyik betű a sor jobb szélén van, akkor a sor bal szélén álló betűvel kell helyettesíteni).

- Ha egy pár mindkét betűje ugyanabban az oszlopban jelenik meg a kulcstáblán, akkor közvetlenül az alattuk állóval kell helyettesíteni őket (ha az egyik betű az oszlop alján van, akkor az oszlop tetején álló betűvel kell helyettesíteni).

- Ha egy pár betűi nincsenek sem egy sorban, sem egy oszlopban, akkor tekintsük azt a kulcstábla mezőiből felépülő téglalapot, amelynek a két betű a két szemközti csúcsa. A betűket a saját sorukban, a téglalap másik csúcsánál lévő betűkkel helyettesítjük.

 

Íme egy példa, ahol a “Playfair rendszer” a kulcs:

 

 

A rejtjelező rácsot az itáliai Gerolamo Cardano találta fel. Kétféle eljárással lehet használni: az elsőnél egy ártalmatlannak tűnő szövegbe kell a rácsot elhelyezni, ezáltal megkapva a szöveget. A módszer hátránya, hogy egy ilyen szöveg elkészítése hosszú időbe telik.

 

A másiknál a rács forgathatósága miatt a rácsot négyszer el kellett forgatni a megfelelő sorszámozáshoz, ahova szövegként be lehetett írni a kódolandó üzenet betűit sorban.

 

 

Megosztás a facebookon

Amióta létezik az írás, azóta vannak olyan próbálkozások, amelyek a titkosításra vonatkoznak.

 

Ezek lényege, hogy egy levelet csak a címzett legyen képes megérteni. A titkosításoknak több verziója is van.

 

Szteganográfia

 

Az egyik talán legősibb módszer a Szteganográfia, amely abban áll, hogy az üzenet nem titkos, csupán el van rejtve.

 

Ezt természetesen sokféle módon lehet megoldani. Például egy titkos fiók egy dobozban, vagy egy üreges szobrocska is megteszi.

 

Az egyik leghíresebb módszer egy Demaratosz nevű görög, aki a perzsa csapatok készülődését látva viasszal fedett egy palatáblát, amire korábban már írt.

 

Mivel sürgősen át kellett a táblát csempészni, nem maradt idő ezt a módszert egyeztetni, de a görögök még időben rájöttek, így a meglepetés erejének hiányában a perzsák vereséget szenvedtek.

 

Ezután Hérodotosz egy olyan esetről ír, amikor a perzsa király ellen szövetkezni akaró Hisztaiaeusz leborotváltatta a küldöncének haját, ráírta az üzenetet, majd megvárta, amíg a küldöncének haja újból kinő és így küldte őt át a határon.

 

A régi kínaiak selyemlabdácskákra írták az üzeneteket, amelyeket viasszal fedtek le, majd a küldönc lenyelte őket.

 

Már az első évszázadban idősebb Plinius leírta, hogy a pitypang teje száradás után láthatatlan, de melegítésre barna színű lesz. Hasonlóan viselkedik a tehéntej és a citromlé is.

 

Giambattista della Porta, itáliai tudós a 16. században írt arról, hogy timsó és ecet keverékéből készített tintával a tojás héjára írva az írás csak a héj eltávolításával válik láthatóvá.

 

A Második Világháború idején, a Dél-Amerikában tevékenykedő német ügynökök egy szöveget egy mintegy milliméter nagyságúra zsugorítottak és egy lényegtelennek tűnő szöveg végére helyezték el, egy pont nagyságú foltként.

 

Helyettesítés

 

Egy másik régi módszer a behelyettesítéses titkosírás. Ez az egyik legkönnyebb, viszont ezt lehet a leggyorsabban feltörni.

 

A megoldás lényege, hogy minden betű helyére egy jelet, számot vagy másik betűt teszünk. Az időszámításunk első évezredének titkosírását a behelyettesítéses kód uralta.

 

E titkosításról szóló első leírás a Káma Szútrában található, amelyet a 4. században írt le egy brahmin tudós, Vátszjájana, egy kétszáz évvel régebbi kézirat alapján.

A héberekeknek a titkosírásának a neve Atbas volt. Ennek az a lényege, hogy az ábécé első betűjét (א, alef) az utolsóval (ת, tav), a másodikat (ב, bet) hátulról a másodikkal (ש, sin) cseréli fel, és így tovább folytatva a többi betűvel, míg a teljes ábécé megfordul. Ezért kapta az elnevezését is: A→T, B→S.

 

A rómaiaknál Julius Caesar használt előszőr ilyen írást. Az ő módszerének a lényege, hogy minden betűt a tőle az ábécében három hellyel arrébb lévő helyettesíti. Így például az A-ből D lesz, a B-ből E és így tovább.

 

Az utolsó betűknél újrakezdték az ábécét, így a Z-ből C lett.

 

A Polübiosz-rejtjel már egy fokkal komplexebb volt. Ennél az ABC 25 betűjét egy táblázatba foglalták. Itt a rejtjelezett betűk a mátrix elemeinek feleltek meg, a sorok és az oszlopok azonosítójából olvasták le a kétjegyű kódot.

 

A katonák az így rejtjelezett kódot néha fáklyákkal adták tovább, a jobb és bal kézben egytől ötig terjedő égő fáklyákkal. A módszer hátránya az volt, hogy csak sötétben, jól látható magaslatról volt használható, illetve a szöveget betűnként küldte el.

 

 

 

A 15. századi Európában a kriptográfia már aranykorát élte, főleg az Itáliai városállamok követeinek a levelezésében.

 

Ekkor jött létre a titoknoki állás is, akinek a munkája a titkosírások kifejlesztése és megfejtése volt. Az első ilyen személy a feltételezések szerint az olasz Giovanni Soro volt, akit 1506-ban nevezték ki.

 

Az alkimisták gyakran szimbólumokat használtak szavakra, betűkre. Például Geoffrey Chaucer a Traktátus az asztrolábiumról című művéhez szimbólumokkal írt egy kiegészítést.

 

Bár ez a módszer biztonságosabbnak tűnik, ugyanannyira könnyen megfejthető, mintha betűket helyettesített volna be (a titkosírások megfejtéséről egy későbbi cikkben fogok írni).

 

Ezeket a módszereket monoalfabetikus titkosításnak nevezik. A reneszánsz idején azokban az országokban, ahol már felismerték e kód gyenge pontjait, egyéb elemekkel próbálták javítani a hatékonyságát.

 

Az egyik ilyen volt a nullitások bevezetése, ami a semmit nem jelentő karaktereket írtak egy adott szövegbe, hogy a megfejtést megnehezítsék.

 

Előfordult az is, hogy minden szót külön jelöltek, ám ennek a visszafejtése azok számára is nehéz, akiknek megvan a kulcs hozzá.

 

Ilyen fajta titkosítást használt I. Mária skót királynő a Babington-összeesküvésben résztvevőkkel. Az ő kódábécéjük négy nullitásból, az ábécé 23 betűjéből és harmincöt, szavakat vagy kifejezéseket helyettesítő karakterből állt.

 

A homofonikus behelyettesítés már fejlettebb megoldás, hiszen a betűket több szám is jelölhette, a gyakoriságuk alapján. Például a magyar nyelvben a leggyakoribb betű az E és az A.

 

Ez sem nyújt azonban tökéletes biztonságot, hiszen különböző módokon megfejthető. Például a magyar nyelvben az Y előtt csak L, N, G, vagy T lehet, vagy gyakori például az SZ kombináció.

 

 

Megosztás a facebookon