Amióta létezik az írás, azóta vannak olyan próbálkozások, amelyek a titkosításra vonatkoznak.

 

Ezek lényege, hogy egy levelet csak a címzett legyen képes megérteni. A titkosításoknak több verziója is van.

 

Szteganográfia

 

Az egyik talán legősibb módszer a Szteganográfia, amely abban áll, hogy az üzenet nem titkos, csupán el van rejtve.

 

Ezt természetesen sokféle módon lehet megoldani. Például egy titkos fiók egy dobozban, vagy egy üreges szobrocska is megteszi.

 

Az egyik leghíresebb módszer egy Demaratosz nevű görög, aki a perzsa csapatok készülődését látva viasszal fedett egy palatáblát, amire korábban már írt.

 

Mivel sürgősen át kellett a táblát csempészni, nem maradt idő ezt a módszert egyeztetni, de a görögök még időben rájöttek, így a meglepetés erejének hiányában a perzsák vereséget szenvedtek.

 

Ezután Hérodotosz egy olyan esetről ír, amikor a perzsa király ellen szövetkezni akaró Hisztaiaeusz leborotváltatta a küldöncének haját, ráírta az üzenetet, majd megvárta, amíg a küldöncének haja újból kinő és így küldte őt át a határon.

 

A régi kínaiak selyemlabdácskákra írták az üzeneteket, amelyeket viasszal fedtek le, majd a küldönc lenyelte őket.

 

Már az első évszázadban idősebb Plinius leírta, hogy a pitypang teje száradás után láthatatlan, de melegítésre barna színű lesz. Hasonlóan viselkedik a tehéntej és a citromlé is.

 

Giambattista della Porta, itáliai tudós a 16. században írt arról, hogy timsó és ecet keverékéből készített tintával a tojás héjára írva az írás csak a héj eltávolításával válik láthatóvá.

 

A Második Világháború idején, a Dél-Amerikában tevékenykedő német ügynökök egy szöveget egy mintegy milliméter nagyságúra zsugorítottak és egy lényegtelennek tűnő szöveg végére helyezték el, egy pont nagyságú foltként.

 

Helyettesítés

 

Egy másik régi módszer a behelyettesítéses titkosírás. Ez az egyik legkönnyebb, viszont ezt lehet a leggyorsabban feltörni.

 

A megoldás lényege, hogy minden betű helyére egy jelet, számot vagy másik betűt teszünk. Az időszámításunk első évezredének titkosírását a behelyettesítéses kód uralta.

 

E titkosításról szóló első leírás a Káma Szútrában található, amelyet a 4. században írt le egy brahmin tudós, Vátszjájana, egy kétszáz évvel régebbi kézirat alapján.

A héberekeknek a titkosírásának a neve Atbas volt. Ennek az a lényege, hogy az ábécé első betűjét (א, alef) az utolsóval (ת, tav), a másodikat (ב, bet) hátulról a másodikkal (ש, sin) cseréli fel, és így tovább folytatva a többi betűvel, míg a teljes ábécé megfordul. Ezért kapta az elnevezését is: A→T, B→S.

 

A rómaiaknál Julius Caesar használt előszőr ilyen írást. Az ő módszerének a lényege, hogy minden betűt a tőle az ábécében három hellyel arrébb lévő helyettesíti. Így például az A-ből D lesz, a B-ből E és így tovább.

 

Az utolsó betűknél újrakezdték az ábécét, így a Z-ből C lett.

 

A Polübiosz-rejtjel már egy fokkal komplexebb volt. Ennél az ABC 25 betűjét egy táblázatba foglalták. Itt a rejtjelezett betűk a mátrix elemeinek feleltek meg, a sorok és az oszlopok azonosítójából olvasták le a kétjegyű kódot.

 

A katonák az így rejtjelezett kódot néha fáklyákkal adták tovább, a jobb és bal kézben egytől ötig terjedő égő fáklyákkal. A módszer hátránya az volt, hogy csak sötétben, jól látható magaslatról volt használható, illetve a szöveget betűnként küldte el.

 

 

 

A 15. századi Európában a kriptográfia már aranykorát élte, főleg az Itáliai városállamok követeinek a levelezésében.

 

Ekkor jött létre a titoknoki állás is, akinek a munkája a titkosírások kifejlesztése és megfejtése volt. Az első ilyen személy a feltételezések szerint az olasz Giovanni Soro volt, akit 1506-ban nevezték ki.

 

Az alkimisták gyakran szimbólumokat használtak szavakra, betűkre. Például Geoffrey Chaucer a Traktátus az asztrolábiumról című művéhez szimbólumokkal írt egy kiegészítést.

 

Bár ez a módszer biztonságosabbnak tűnik, ugyanannyira könnyen megfejthető, mintha betűket helyettesített volna be (a titkosírások megfejtéséről egy későbbi cikkben fogok írni).

 

Ezeket a módszereket monoalfabetikus titkosításnak nevezik. A reneszánsz idején azokban az országokban, ahol már felismerték e kód gyenge pontjait, egyéb elemekkel próbálták javítani a hatékonyságát.

 

Az egyik ilyen volt a nullitások bevezetése, ami a semmit nem jelentő karaktereket írtak egy adott szövegbe, hogy a megfejtést megnehezítsék.

 

Előfordult az is, hogy minden szót külön jelöltek, ám ennek a visszafejtése azok számára is nehéz, akiknek megvan a kulcs hozzá.

 

Ilyen fajta titkosítást használt I. Mária skót királynő a Babington-összeesküvésben résztvevőkkel. Az ő kódábécéjük négy nullitásból, az ábécé 23 betűjéből és harmincöt, szavakat vagy kifejezéseket helyettesítő karakterből állt.

 

A homofonikus behelyettesítés már fejlettebb megoldás, hiszen a betűket több szám is jelölhette, a gyakoriságuk alapján. Például a magyar nyelvben a leggyakoribb betű az E és az A.

 

Ez sem nyújt azonban tökéletes biztonságot, hiszen különböző módokon megfejthető. Például a magyar nyelvben az Y előtt csak L, N, G, vagy T lehet, vagy gyakori például az SZ kombináció.

 

 

Megosztás a facebookon