Egy dallam akkor is megragadhat a fejünkben, ha nem értjük a szövegét. Egy zenész bármilyen szerző művét előadhatja, hála a nemzetközileg elfogadott kottáknak.

 

A történelem kezdetein az énekesek szájhagyomány folyamán adták át egymásnak a dalokat és így terjedtek generációról generációra.

 

A legrégebbi kották a suméroktól maradtak ránk időszámításunk előtt 2.000-ből. Itt még harmadokból álló harmóniákkal találkozunk.

 

Ugyanerről a vidékről, de jóval késöbbről, i.e. 1280-ból is találtak kottákat. Ezeken az agyagtáblákon azt írták le, hogy egy lantnak melyik húrját miként kell pengetni a kívánt dallamhoz.

 

Az ókori görögöknél(i. e. 7–6. század) a tánc–zene–nyelv keverékeként alakult ki a lírikus költészet, amelyben a versritmus kiemelt szerepet kapott.

 

Ekkor jelent meg a versben a változó hangmagasság is, így az előadó egy személyben költő és énekes is volt, a nyelv zenévé vált.

 

Ezért, a verseknél, a szövegek mellett megjelentek az akcentus jelek is. Ezek közül az acutus és a gravis nagyon hasonlítanak egyes neumákra.

 

Az énekbeszéd jelein túl, a Kr. e. 6. században kialakult a görög betű-kottaírás, amely az egyetlen ókori notáció.

 

A bizánci zenei jelzésekre nagy hatással volt a szankszkrit és a perzsa kultúra. A bizánciak mindig a modális lépéseket jelezték egy modális kulccsal szemben, a zenészek pedig ez alapján kellett kikövetkeztessék a megfelelő hangzást.

 

1252-ben Safi al-din al-Urmawi kifejlesztett egy olyan rendszert, ahol a zenei ritmusokat geometriai formákkal jelezte.

 

Nyugat-Európában, a 7. században vetődött fel a zene lejegyzésének gondolata, amikor Sevillai Isidore azt írta hogy “Ha egy dallam hangjai kitörlődnek az ember fejéből, akkor örökre elvesződnek, hacsak nem jegyzik le azokat.”

 

A manapság használt hangjegyeket (neumákat) is ekkortájt kezdték el használni, amikor 781-ben Nagy Károly frank király egy irásreformot vezetett be.

 

A latin nyelvű egyházi liturgiák egységesítését célzó törekvésekkel és a gregorián énekek elterjedésével együtt egyre jobban kezdtek elterjedni a neumák.

 

A módszerek folyamatosan fejlődtek, majd a 11. században Arezzói Guidó a manapság is ismert vonalrendszerbe kezdte rendszerezni a hangokat.

 

Magyarország egyházi központjai, István király rendeletei révén már a 11. század eleje óta rendelkeztek liturgikus énekeskönyvekkel.

 

Ezekben megtalálhatóak az első zenei emlékek is, amelyek a német és az itáliai neumaíráson alapultak.

Megosztás a facebookon